A munkáról
Meddig érdemes? Mikor hagyhatod abba? Hol van az a vékony, szinte elválaszthatatlan határ, amely megkülönbözteti magán életedtől? Mit áldoznál fel érdekében? Szerelmet, barátokat, szabadságot? Hagynád, hogy érzelmeid elsodornának, vagy angol úriember módjára végig nézed, ahogy a családod lassan porba hull, s az életed mit elterveztél darabokra törik. Az apád ki utolsó erejével is csak az ódon ezüst kilincseket törölgette ócska kis rongyával belehalt a lépcsőkön való mászkálásba, s a nő kit szívből szerettél oda adja magát egy másik férfinak, kit tán nem is szeret annyira, csak hát nem mondja meg neked, hisz te úgysem értenéd meg, miért is, te a munkával törődsz, s nem vele, azzal mit végez, nem lelke mélységes szomorúságával, mely lassan őt is felemészti. S mikor rájössz már minden hiába, munkaadód is sorozatában hozott meg hibás, rossz döntéseket, ártatlan lányokat küldött a halálba, csupán vallási elkötelezettségük miatt, ott állsz az ablak mellet kitekintve a szürke utcára, s felteszed magadnak a kérdést.
Miért? Mi értelme volt....

Álom,
Körülnéztem. Lassan feltápászkodtam fel az útról. Távolról egy patak csobogását fújta felém a szél. Hűvös az este. Fölöttem megannyi, ragyogó csillag. Sétálgattam a kihalt mezőn, követtem a macskaköveket egészen míg elértem egy aprócska faluig . Fából ácsolt házak, bor illata, hervadt virágok a kertben, tánc és zeneszó a helyi kocsmában. Beléptem. Odabent megcsapott a cigaretta füst. A rögtönzött színpadon egy cigány zenekar húzta a talpalávalót.I Ifjú, daliás legények kérkedtek tudásukkal, vajon melyikük forgatja meg a leggyorsabban a lányokat. A padoknál zsivaj, kuncogás. Pálinkától ittas arcok tekintettek reám.
(ezt csak úgy)

Miért a rock?
Más mint amit megszoktál. 
Más mint amit hallgatnál.
Más mint amit szívesen nézel.
Más mint amit elviselsz.
Érzelmes.
Szókimondó.
Vad.
Tüzes.
Szenvedélyes.
Igazi.

Ránéztem karkötőmre. Mint esőhullás, szürkeárnyak törtek meg a fényben a gyöngyszemek. Körültem üvöltés, farkasok csaholó szítok lépteinek ziháló tapogatódzásai. Sikolyra nyílna szám, hangom félelemmel kergetőzve. Szilánkos tükör. Zord porban heverés. Éj ázott vasdarabokat viselve kér, vonaglik, könyörög. Keze az ég mennydörgő villámai felé nyúlva megremeg. Vér csurog csuklója alatt. Mint seb úgy nyílik meg lelke. Minden szó, hang, s tett. Ömleng, árad. Cserepessé válik, mint a kiszáradt folyó, minek vize csak vánszorogva gurgulázik medrében, s a szomjas föld megtörve roppan, vár, de fénymegmentője soha többé nem fog jönni már

Csak álltam vele szemben hátam mögött a kezemmel szorongatva az ajtókilincset. Testem remegőn vágyakozott a szabadság után. Lelkem üres, szívembe ezer tőr nyílalt. Vak voltam. Vak, mint a sötét éjszaka, mint a tejfehér kavargó köd, miben az orromig se látok. Vakon hittem, vakon szerettem. -Gyűlöllek-sziszegtem. Ronaldo fejét ölébe hajtva az ágy szélén ült, s hallgatott. -Szíved joga- nézett reám. Tekintete átható, fájdalommal teli. Röngen sugárként vizsgált érzéseimet nem rejtette-e el. Dermesztő ez a csönd. Odakint zuhogott. Hűvös szél járta át a szobát. A baldachin fátyolként zuhant alá. Mély kútba. Kútba, ahol csak megfulladni lehet. Börtön számára. Menekülni, menekülni vágytam. Innen el, de akárhová. Sebeim égettek, lábam alig mozdult. Izzó tűzként terjedt bennem a harag, mit éreztem. Erőt adott nékem. Sarkon fordultam, s kirohantam az ajtón. -Táska, pulcsi, telefon, pénztárca- soroltam magamban, miközben a cipőmet húztam. Kiléptem az ajtón. Mély sóhajtás. Megkönnyebültem, minden eltűnt. Minden szomorúság, fájdalom. Minden hazug szó tovaveszett, mit valaha kiejtettem a számon. Szótlanul kóboroltam gondolataimba merülve. Fülembe Borgeous Tsunami-a dübörgött. Nem hallottam semmit, csak egy fény csíkot láttam felvillanni szemem előtt. Aztán a fejem koppant a súlyos aszfalton. Elsötétült minden.

Csonka Csilla története alapján írtam:)

Öngyilkosság

Mindig vidámnak kell lenni! Mondta a bohóc, s sírva föltette mosolyát. Maszkként el takarta el arcát közönsége elől a színpad homályába rejtőzve. Belül üvöltött. Szemei fájdalmát a függönyök sem fedték el. A kétségbeesés és a harag eleven tüzében égett. Húsába nyílalt. Tükrében lebegő torzóra tekintett. Szerinted itt a vége? Kérdte. Az ismeretlen válaszul bólintott. Ekkor a bohóc fogta ezüstös pisztolyát. Fejéhez emelve lőtt. A golyó ezer darabra bomlott, s ő az asztalra borulva lehelte ki lelkét.

Idézetek

Az élet néha tragikus és bonyolult, de ha csak egy nagy rózsaszín ködfelhő lenne elfelejtenénk mi a boldogság.

Mernél kitörni a csendből, a szürkeségből? Mernél nem átlagos lenni? Mernél olyat nézni, hallgatni, olvasni, tenni amit kevesek? Mernél olyanokkal ismerkedni, akik nem a társadalom elfogadott szokásai szerint léteznek? Mernél úgy viselkedni, olyat hordani, ami egyesek szerint botrányos? Mernél olyat írni, ami felkavaró, ami megérint, nem csak téged, hanem másokat is? Mernél mindent ott hagyni, ami fontos, és újra felfedezni a világot? Mernél élni?

Nem számít hányszor kerülsz padlóra, nem számít hányszor kell szembe szállnod a világgal, ha van valakid, akire számíthatsz, akkor bármire képes leszel.

Érdemes küzdeni, még egy barátért is. Még ha úgy tűnik téged sosem fog annyira megkedvelni nem szabad feladni, mert lehet hogy kincset találsz. 

Nem számít mióta ismered, milyen távol él tőled, vagy milyen beállítottságúak vagytok. Lehettek egymásnak tökéletes ellentétei, de mégis, ha vhol összetalálkoztok, vmi nagyon jó sülhet ki belőle, és olyan dolgot kapsz, amit nem is gondoltál, hogy valaha érezni fogod. Reményt, hogy visszakaptad az életedet, mert ő mindig ott lesz, és vigyáz rád, még ha távol van is tőled. 

Vannak barátok, akik nincsenek veled minden nap, de amikor a szakadék szélére kerülsz ők megmentenek attól, hogy bele ne ess.

Nem az számít hány barátod van, vagy, hogy mióta ismered. Ha megért téged, és elfogad olyannak, amilyen vagy, az mindennél többet ér. 

Valakivel, akit nem rég ismertem meg, valakivel, akit azóta az egyik legjobb barátnőmnek tartok, akire mindig számíthattam, aki ott volt amikor bajban voltam, aki mindig meghallgatott, és akiben még soha nem kellett csalódnom.